Van egy biztos mércém arra, ha egy sorozatepizód igazán tetszett: amint véget ér, azzal a lendülettel megnézem még egyszer.
Pontosan ez történt az Atlantis második részével, amely valóban sokkal jobban megnyert magának, mint a sorozatnyitó epizód.
Hogy miért? A válasz egyszerű. Azért, mert a második részben számos dolgot megkaptunk, amit az első fejezet után még hiányoltam.
Először is, kaptunk egy rendkívül hangulatos és szépen összerakott főcímet, aminek rajongva örülök. Nézzük is meg!
Másodszor kaptunk egy kerek forgatókönyvet, amelyben a humor, az akció és a kaland mellett végre megvolt a legfontosabb összetevő, a múlt héten oly nagyon hiányolt drámai erő!
A dráma ott rejlik az öregember, Itheus helyzetében, akinek élete utolsó vágya lenne, hogy viszontlássa a lányát, de Medúza történetében is, amely csak most veszi kezdetét.
És Jason az, akit mindkét dráma megérint. Amitől tartottam, hogy hősünk egy huszonegyedik századi ember mitológiai tudásával csöppen a mítoszok világába, az kifejezetten jól sült el, és szintén a drámát szolgálta ebben az epizódban.
Howard Overman forgatókönyvíró erőssége soha nem a nagyszabású sztorikban, mindig a karakterközpontú epizódokban rejlett, és ezt jól illusztrálja az Atlantis második része is. Ám nem csak az író hozza jó formáját. Justin Molotnikov rendező is több lehetőséget talál, hogy megmutassa tudását. Mind rendezői, mind vágói szempontból kiemelkedik például a menádok szertartása, de a remekül összerakott akciójelenetek és a főszereplő trió jelenetei kapcsán is dicsérhetem a skót rendező munkáját.
Herkules, Pitagorasz és Jason trióját két rész után nem lehet nem szeretni. Jack Donnellynek még magára kell szednie egy kis magabiztosságot, de Mark Addy és Robert Emms változatlanul zseniális. Jemima Rooper pedig tökéletes választás Medúza szerepére, okosan és kellő visszafogottsággal mutatja be a karaktert. Megnyugtató érzés, hogy ilyen képességű színésznő ábrázolja majd Medúza drámai útját.
Az epizódot lényegében keretbe foglalják az Orákulum és Jason jelenetei, amelyek közvetlenebbek és sokkal érzelmesebbek az egy hete látottaknál. A két jelenet atmoszféráján hatalmasat dob Rob Lane zenéje is.
A válaszokra ugyan várnunk kell, de a fontos kérdések végre elhangoznak Jason és az Orákulum között. Jason kételyekkel küzd, nem találja a helyét, megkérdőjelezi ittlétének értelmét - csupa olyasmi ez, amire az első részben nem jutott idő.
Végül, az is jót tesz az epizódnak, hogy hőseink először kalandoznak Atlantisz falain kívül, ami tágabbá teszi a fantasy világát.
Röviden szummázva, elégedettségem oka, hogy az epizódban az akció, a kaland, a humor és a dráma mind fellelhető. Mi többet várhatnánk a sorozattól?
De most meséljetek ti! Mi tetszett? Mi nem tetszett? Mennyire voltatok elégedettek a második epizóddal?
